Ha ma egy autógyár új modellje teljesítményét akarja bizonyítani, jó eséllyel elviszi a csúcsgépet a Nürburgringre, hogy körrekorddal hívja fel magára a figyelmet. A XIX. század végén azonban még nagyon más idők jártak. Akkoriban alig néhány autó pöfögött az utakon, és bármilyen nyilvános esemény kiváló alkalmat adott egy kis reklámra.
Armand Peugeot például 1891-ben nem kisebb ötlettel állt elő, mint hogy benevezi legújabb modelljét, a Peugeot Type 3-at a legendás Paris–Brest–Paris kerékpárversenyre. Azaz négykerekűvel – quadriciklivel, ahogy akkoriban nevezték – indult a kétkerekű drótszamarak között. A Paris–Brest–Paris (röviden PBP) nem akármilyen próbatétel volt. A Le Petit Journal nevű párizsi újság szervezte, és rögtön az első kiírásban 1200 kilométeres távot jelöltek ki: Párizsból Bretagne nyugati szélére, az Atlanti-óceán partján fekvő Brest városába, majd onnan vissza. Hogy érzékeltessük a brutalitást: a mai profi országúti versenyek közül a Milan–San Remo számít a leghosszabb egynaposnak a maga 300 kilométerével – ehhez képest a PBP négyszer akkora távot követelt. Nem csoda, hogy már az indulás is hőstettnek számított.
Az 1891-es rajtnál népes mezőny, pontosan 207 bringás és a Peugeot Type 3 vágott neki az útnak. Ekkor persze még nem voltak csapatok, amelyek menet közben támogatták volna a versenyzőket, ezért mindenki vitte magával a ruháit, élelmét, szerszámait. A mezőny igazi hősei közül Charles Terront, a Michelin színeiben induló francia lett a győztes, méghozzá 71 óra és 22 perc alatt – közel három nap tekerés után. A győzelmet nemcsak teljesítményének, hanem ravaszságának is köszönheti. A döntő pillanat ugyanis az volt, hogy amikor ellenfele békésen aludt, ő okosan kikerülte a rivális szállodáját, nehogy az észrevegye és utána eredjen. Sportszerű? Talán nem. Hatásos? Nagyon is. A győzelem másik záloga a Michelin levegővel töltött, könnyen javítható gumiabroncsa volt, amely előnyt jelentett az akkoriban használt tömörgumis abroncsokkal szemben.
És hogy mi történt a Peugeot-val? Nos, Armand Peugeot nem maga ült a kormány mögé, hanem mérnökét, Louis Rigoulot-t és művezetőjét, Auguste Doriot-t küldte csatába. A verseny azért volt fontos a Peugeot-nak, mert addig a leghosszabb táv, amit egy autó egyhuzamban meg tudott tenni, mindössze a verseny távjának harmada, 400 kilométer volt, így ez remek alkalom lett megmutatni a Peugeot termékének tartósságát és megbízhatóságát. A Peugeot Type 3 valójában kétüléses, Daimler-motoros „quadricikli” volt, ami a hivatalos katalógus szerint 2–2,5 lóerőt tudott, és elérhette akár a 18 km/h-s végsebességet – ha a szél is jó irányból fújt. Más szóval a legtöbb mai bringás könnyedén lehagyná.
A lelkes duó azonban becsülettel nekivágott az irgalmatlan távnak. Az első napon 200 kilométert tettek meg, a másodikon 160-at. Aztán jött a pech: egy apró falu mellett eltört egy fogaskerék, és a két úriember kénytelen volt a kovácstól, a cipésztől és ki tudja kitől szerszámokat kunyerálni. A derék helyiek segítettek is, ám a javítás így is 24 órát vett igénybe – ami kerékpárversenyen körülbelül annyi, mintha maratonfutás közben két nap szünetet tartanánk szundikálni.
Amikor végre elérték Brestet, a helyi Peugeot biciklikereskedő örömmel fogadta őket, ám ekkorra Terront már rég befutott Párizsban a célba, pezsgőt bontott, és valószínűleg ki is aludta magát. Doriot és Rigoulot viszont kitartóan fordultak vissza, és hat nappal a 99-ikként beérő utolsó bringás után, porosan, de győztes mosollyal gördültek be a francia fővárosba.
Igen, hat nappal. A közönség persze jót derült a dolgon, de ha belegondolunk, a kis Peugeot teljesítménye mégis figyelemre méltó volt. Ez volt ugyanis az első alkalom, hogy egy benzinmotoros jármű ekkora távot teljesített. A kis Type 3 végül összesen 2045 kilométert tett meg, mielőtt első tulajdonosához került. A benzines közlekedés tartósságát kellett bizonyítania, és ez sikerült is: a közönség megtapasztalta, hogy az autó nem csak városi játékszer, hanem hosszabb útra is alkalmas.
Innen jön a történet tanulsága: minden kezdet nehéz. Az autógyártás akkoriban még gyerekcipőben járt. A mérnököknek és gyártóknak nemcsak technológiát kellett fejleszteniük, hanem a közönséget is meg kellett győzniük arról, hogy az autó nem marad le a lovaskocsi vagy a kerékpár mögött. És bár a Peugeot Type 3 a PBP-n csúnyán kikapott, bizonyította, hogy az automobil képes kitartóan végigmenni a legkeményebb útvonalakon is.
A Peugeot története egyébként mindig egybeforrt a kerékpársporttal, nem csak akkor, amikor négykerekűt indítottak a bicikliversenyen. A századfordulóra a márka már nemcsak az autógyártásban, hanem a kerékpársportban is hírnevet szerzett: a Peugeot-nak 1901-ben már gyári csapata is volt, amely később kilencszer nyerte meg a Tour de France-t. Ez már önmagában is bizonyíték arra, hogy Armand Peugeot jól érezte: az autó és a bicikli világa nem versenytárs, hanem rokon – és mindkettőben ott rejlik a francia találékonyság és szenvedély.
A XIX. század végén a Peugeot még csak próbálgatta a szárnyait, de épp ezek a kezdeti botladozások vezettek oda, hogy ma, több mint 130 év után is ott legyen az élvonalban. A fejlődés szélvészgyors volt, hiszen csupán négy évvel később, 1895-ben egy könnyített Type 3 indult a Párizs–Bordeaux–Párizs versenyen, második lett, és átlagsebessége 21,7 km/h volt. A többi már történelem…
ILLUSZTRÁCIÓK: WHEELSAGE.ORG
Feliratkozás az Autosajto.hu hírlevelére
